Makhult Gabriella tájképi részleteket ábrázoló tusrajzait „tájkalligráfiáknak” hívja: fekete festékkel s tussal, a művészi fokú szépíráshoz hasonlóan kanyarítja vonalainak sorozatát.
Egyes rézkarcain központi kompozíciós elem a hiány: Érintetlenül hagyott sávok épülnek be a megdolgozott felületekbe, növények hagyta fehér sziluettek köszönnek vissza a papíron, továbbá a tükröződő vízfelszíneken az ábrázolt tér rejtett dimenziói is bemutatásra kerülnek.
Számos munkáját gyermekeknek szánja; szakmai tudását gyermeki spontaneitással társítva alkot.
„Nem a kép a fontos, hanem az a meditatívnak mondható állapot, amelyben létrejön. Mikor egyértelműen látszik a lényeg, mikor nincs rossz meg jó, szép meg csúnya, mikor minden mindegy, és mégsem az. És még ez sem AZ…” (Makhult Gabriella)
A művésznő, mikor rajzol, nyomatai és karcai készültekor „barkácsol”, vagy tájait a természetben festi, az alkotás „meditatívnak mondható állapotát” éli meg, azt az egyedülálló elmélyülést, amely képein átsugárzik.
