ÖNÖK KÉRTÉK
Boda Melinda

2012. november 11- 23.
Budapest, XII., Törpe utca 8.

In situ veritas Boda Melinda képei elé A saját életvalóságunkról alkotott képünk változatosságára és ellentmondásosságára a legjobb példa egy családi beszélgetés, vagy élménybeszámoló.,esetleg két más és más ember keze által készített fotó. Török Sándor a kiváló antropozófus –író és gyermekkönyvek szerzője, a Kököjszi és Bobojsza- minden felnőttnek kötelezően ajánlható-meseregényében leír egy ilyen szituációt. Apja, Anyja, Andris és Panni a család tagjai elmesélik különböző felnőtteknek, babáknak és állatoknak egy közös állatkerti élményüket. Mindenkinek más és más a fontos, a hangsúlyos. Másra figyel, és másként látja a többieket. Boda Melinda családmeséi, az in situ, e helyt -e percben is zajló-események képi rögzítései ilyesfajta variáció sorokat hívnak elő bennünk nézőkben. Boda lakásban sertepertélő öregjei, a porszívóval, tv-vel, szobai tárgyakkal bíbelődő figurák a mese hősei. A mese környezete azonban –ellentétben a konkrét arcokkal –és kisé elnagyoltabb testtel bíró alakokkal szemben jelzésszerűek. Behelyettesíthetőek. Színesek, dekoratívak, nem helyhez-nem konkrét helyszínhez kötöttek. Boda képeinek hősei bármely kelet-európai otthonban élhetnének, s ha arcuk felismerhető karaktere nem volna oly jellegzetes még akár a világ egyéb tájait is a lehetséges helyszínek közé sorolhatnánk. Boda Melinda fiatal művész életélményei alig huszonévesek. Lét-kultúrájának tehát nem is igazán része az a zárt és felfoghatatlan magyar valóság melynek megidézésére vállalkozik. A derűs nyugdíjasok siratni valóan egyszerű létbe szorulása, a környezet ironikusan reklám újság- magazin-világa engem leginkább a pop-art amerikai nagyjainak hasonszőrű kritikai – realizmusára emlékeztetnek. Kienholz penészes szobabelső- ágyára, Wesselman és Rauschemberg édeskés, vagy épp koszlott valóságelemeire. Ám Boda nem pop-art művész, inkább a social -art festő képviselője. Nem realista, csak igazmondó. Odaáll hősei mellé, dokumentál, persze némileg túlozva, s rámutat a konkrét részletekre. A fejek fotószerűek, mint egy igazolványképen (néha beragasztott fejeket is látunk) ,a ruhák színesek, a környezet tarka. Kisé operás az egész, mint egy Mascagni, vagy Leoncavallo verista opera. ”Kacagj Bajazzok…” Boda Melinda verizmusa azonban nem torkollik drámába, Turidu nem hal meg, és Santuzza sem borul sírva szerelme holtestére. Itt csak múlik az a rohadt élet, a népek jönnek – mennek a felületeken, a síkszerű terekben, mint képregényhősök akiknek sorsát hetente az újság hátsó lapjain figyeljük, vagy mint a Szabó család egykorvolt rádiós szappan operájának családtagjai. Azokat például nagyon szerettük. Meg szerethetők most itt és épp Boda Melinda elesettjei, a hétköznapok névtelen, esetlen hősei is.

Sinkó István