Perger  Zsófia:  tájKÉPvers című kiállítása


barka logo

Perger Zsófia (1984, Budapest) grafikus, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen végzett 2011-ben, ösztöndíjasként 2010-ben Szlovéniában tanult, ahol mestere Junoš Miklavc volt. Workshopok és csoportos kiállítások, projektmunkák mellett megjelentek könyvillusztrációi is (Csodaceruza gyermekirodalmi folyóirat, Ulpius-ház Könyvkiadó). A tervező és képgrafika mellett művészkönyveket készít. Az elmúlt években expresszív akvarelljeinek inspirációit a körülötte lévő kapcsolatokban és a tájakban találja meg.

 

Perger  Zsófia:  tájKÉPvers című kiállítása
2015.04.16. – 2015. 04.24.
Pepper Art Projects, Japán Szalon,
Budapest VI., Andrássy út 45. 2. em.
A kiállítást megnyitotta: Hanka Nóra művészettörténész
Verseiből felolvasott: Térey János

 

Vez__rk__p_Megnyit____T__rey_J_N__ra.jpg
Megnyitó: Térey János, Perger Zsófia, Hanka Nóra

Deák Csillag

A horizontba zárt pillanat

 

Az egykori Japán kávéház a múlt században több híres író (Szép Ernő, Molnár Ferenc) törzshelye volt. Ezidőtájt a nagyobb kávéházakhoz külön kártyaterem is tartozott. Az írók a Japán kávéházból az emeleti Japán Szalonba jártak kártyázni, félre vonulni. Az Írók Boltja mellett állok, a sötét kapualjban fiatal hölgy fogad és kezembe nyomja a kiállítás meghívóját. A lépcsőkön felfelé haladva úgy tűnik, hogy a ház kihalt és üres. A lépcsőházi fordulóban színes üvegablak csillan meg, egyből felderülök, egy korábbi kor életjelét látom.

A Japán Szalon látogatókkal teli, Perger Zsófia képeit nézegetik. A tájképek vonalkódosak, oszcillálnak, valahonnan egy szempár figyel a képről, sejtelmes alakok és arcok tűnnek fel. A realitás homályba burkolózik, nincs éles fényhatás, színkontraszt. Mégis expresszívnek érzem őket.

1._sz._k__pT__jk__p_19__2014.jpg

A tájkép belső tájkép, nem akar megfelelni a valóságnak, nem a valóságot tükrözi. Ritmus és gesztus hangolódik egybe, kottázódik a távolság, pontba sűrűsödik az idő, a látható világ.

A kiállítás címe beszédes: tájKÉPvers, a kép szót emeli ki, csupa nagybetűvel, beágyazza a táj és a vers szavak közé. Jó választás volt Térey János írót felkérni, hogy olvasson fel műveiből. Az író elmondta, Zsófival együtt választották ki a felolvasandó verseket, úgy, hogy alaptónusban illeszkedjenek a képekhez. …Egyszerűen fogalmazva olyan, mintha a saját gondolatait ismerné fel abban, amit a másik leír, és az érzet, hogy valami közös gondolatfonál van…nyilatkozta Perger Zsófi egyik interjújában. Akvarellel dolgozik, a ceruza és szén mellett olajpasztellt is használ. Monokróm színeket, a szürke számtalan árnyalatát látjuk, ezt nagyrészt kék meg a piros színek ellenpontozzák, jelzésszerűen. Perger Zsófiát a folyamat érdekli, hogy akkor és abban a pillanatban mi történik – benne –, tehát az anyagból hogyan lesz kép. Perger épei beszédesek, bár nem hivalkodóak, inkább lágyak és meditatívak. Első látásra a képek története háttérbe szorul, a művész által létrehozott látvány mégis hat, gondolkodásra készteti nézőjét, vajon mit is lát, és amit lát, az mit takar el.

2._sz._k__p_F__k_3.__2012.jpg

       Fái kinőnek a földből, egy halászfalura emlékeztetnek, a hálókra és a rudakra, amelyeken lógott a háló az öböl vizében. Az egyik képen feltűnik egy hal, jellé válva, mintha testén hordozna egy feliratot, ami olvashatatlan hieroglifának tűnik számomra. A hal kicsúszik a kezünkből, a hálóból, megfoghatatlan.

3._sz._k__p_C__m_n__lk__l_b.jpg

A Japán Szalon folyosóján is folytatódik a kiállítás, festőállványokon szempárokat látok, figyelnek. A látom, és nem is látom gondolatot forgatom magamban.

4._sz._k__p_C__m_n__lk__l__2012_.jpg

Horizont portrékkal, 2013 című képen a lemenő nap korongját emberi arcok veszik közre. Az emlékezet felismert arcai. Emlékek, nem a távolban, hanem a pillantás mögött, a szemgödörben. Vándorol benne a pillantás, új és új horizontok nyílnak meg előtte. Lejegyzi őket, azaz megfesti. A papír, akvarellfesték, grafit, szén, tus, olajpasztell képi világának anyagi eszközei. A múlandóság jegyeit hordozzák ezek az eszközök, az idő lassú megszűnését és tárgyiasulását. Perger Zsófia művészi arcát villantotta fel a fél tucatnál alig több alkotás. Reményteljes kezdés, várjuk a folytatást.

 

Kölüs Lajos

A föltűnt horizont

 

Egy látóhatár tárul elém, egy koordináta rendszer alapsíkja, egy hely, egy vonal, ahol az ég és a föld egymásba olvad.

5._sz._T__jk__p_21__2014.jpg

A látszat szerint. Perger Zsófia a tájba lép és tájba simul, csak két szemet látunk, csak néhány arcélt. Ember és természet különös kapcsolatát és viszonyát vizsgálja a művész, az ember által alkotta táj helyett az emberben élő tájat hozza elénk. Megfigyel, súlyoz és lajstromoz, másképpen regisztrál. A látványban saját lelkiállapotát keresi, éri tetten. Exponálásában a felfedezés öröme, eseménnyé avatja azt, amit lát. Sűrít, kiragad a látványkomponensekből, vonallá alakítja, úgy hat, hogy ligetes erdőt látok, fák sokaságát. A helyzet potenciálját keresi és elénk tár egy lehetséges verziót, amelyet önmagában felfedez, tesztel, ellenőriz. Ami valós, az megszűnik, átlényegül, és áthatolhatatlan dzsungellé válik. Nagy, álmos dzsungel volt a lelkemés háltak az utcán. – írta József Attila Hazám című versében.

Perger az álmok világában marad, két portréjának szeme is kancsalít.

6._sz._C__m_n__lk__l__2012.jpg

Csak én vagyok, csak én! Ó, virradattal/ Csak engem szül a fény, te, semmise! mondhatnám a költővel (József Attila: Figyel a kancsal), mintegy rácsodálkozva a két portréra. Ami történt, nem látjuk, csak az eredményt, a kancsalítást, az események váratlan gödrét, domborzatát. A térképnek tűnő táj olyan, mintha egy hangmérnök venne fel valamiféle zeneszámot, és látjuk, hogyan oszcillál a hangskála, magastól a mélyig futó hangokkal és hanghullámokkal.

Perger lelke nyitott könyv, miként is reagál a külső világra, milyen nyomokat hagy lelkében a magány és a magánytól való menekülés. Két kicsiny poliptichonján megjelenik a hang, a kiszólás is.

7._sz._C__m_n__lk__l_a.jpg

Mindenki más emberek kiegészítője – írja bele a képbe, majd ismétel, de másként, kontraposztot képez: egy másik ember mellettem. Elfogad valakit. Liliputiként ábrázolja, vagy másként, gyermeki szemmel néz a világra. Álmomban megöltelek, játszik el a szavakkal. Nincs kétségünk hozzá, hogy az a gondolat felbukkan a művész agyában, leginkább álmában. Eltűnik az álom, marad az álom valósága és hitele. Perspektívája a horizonthoz közelít, a horizonthoz tapad. A Horizont portrékkal, 2013 tájkép is meg portré is. A természet és az ember viszonyának portréja. Egyik sem létezik a másik nélkül.

8._sz._Horizont_portr__kkal__2013.jpg

A boldogság az nem létezik, mi marad – állítja, nem is kérdezi a piros foltokat, mint nyomokat rögzítve. Vadcsapáson halad. Színei sosem erőszakosak és hivalkodóak, áttűnések, az ottlét gyengéd formáit hordozzák. És mire tudatosítanánk, mit is látunk, már új jelentésüket vesszük észre. Képpé lesznek, versképpé és vershorizonttá, a hangzó világ néma hangjait halljuk. A világból való eltűnés, a megszűnés lehetőségét mutatja fel a művész. A szenvedés csomópontjait látjuk a tájképeken, a halandóság láthatárát, a folytonosságot, az önmagunkra figyelést, és miként is tárgyiasul a belső csend, miként keresi és találja meg beszédes, absztrakt formáit.