TEMERINBŐL A VILÁG
TAKT csoport
2013.szeptember 25- november 9.
Budapest, XII., Törpe utca 8.
dr Máriás
Temerin a világ legnagyobb csodája, a bolygó legfallikusabb települése, hisz tíz kilométer hosszúságban feszül benne mindössze néhány házsor délről északnak, s tele van megzabolázhatatlan életerővel. Legyen az a határában háromméteresre növő kukorica, a Jegricskából kihalászott óriás ponty, a malmaiban őrölt prímaliszt, Jánosi János hentesboltjában a világelső hús, vagy csárdáiban a máig autentikusan élő vérbeli mulatás a cigány vonósok vagy a magyar rezesek zenéjére, bármerre is forduljon az ember, a természet erejének fakadó rügyeit látja mindenütt. Így akár a Pannon-síkság szívcsakrájának is nevezhetnénk a helyet, ahonnan ritkán érkezik jó hír, most azonban annál is inkább, hiszen előttünk az öt temerini képzőművész bemutatkozása.
De hogy ők miért is temeriniek, amikor egyikük sem született ott? Azért, mert Temerinben működik már hosszú évtizedek óta a vajdasági képzőművészeti élet egyik bölcsője, a TAKT, a helyi képzőművészek évente megrendezett nyári alkotótábora, amelyen jómagam is részt vettem jó harminc éve Bada Dadával együtt, később pedig Pestről vittem oda Antal István Juszuf megboldogult esztéta barátomat, aki nem tudta elhinni, hogy létezik a világon egy falu, ahol a világ legtermészetesebb módján fér meg egymással csirkekoncentrátum és free jazz, kombájn és szürrealizmus, birsalmapálinka és szabad vers. Nos, ez a temerini éltető hagyomány, a TAKT tette lehetővé, hogy ez az öt fiatal is összeálljon, közös világlátására rádöbbenjen, s azt később megfogalmazza ez a remek, súlyos és ütős kiállítás formájában.
S hogy milyen az ő szemszögükből, mondjuk, Temerinből a világ, hogy Sinkó István, a kiállítás kurátora címben feltett kérdésére válaszoljak? Pont ugyanolyan, mint bárki másé. Ugyanazokról a dolgokról tudnak Temerinben, mint mondjuk, Pesten, s ugyanazokra a dolgokra is vágynak: békére, amelyben dolgozhatnak, értelmes közegre, ahol művészetüket bemutathatják, kalandozásra, sikerre, békére, szeretetre, egyszóval, életre. S hogy most már egyikük sem él ott, ahhoz annyit fűznék hozzá, hogy sok szerb is elvándorolt onnan, ahogyan sokan mások meg innen.
A legtöbben ugyanazok miatt, annak reményében, hogy normálisan élhessenek, alkothassanak, s a háború, a politika és az erőszak helyett az életörömből markoljanak maguknak egy jó kalappal. A temerini csoport majdan remélhetőleg a művészettörténetben méltó helyet elfoglaló tagjait is ez hozta össze, valamint az a művészet iránti éhség, amely által egyszerre tudják belülről és kívülről megmutatni a világot, amely a művészettörténészek jövőbeli zsargonjával élve a temerini spleen, azaz ars poeticáik közös fundamentuma.
Tóth Kovács József a kisvárosi lét harsány megéneklője, akinek a képein a helyi kulturális identitások csapnak össze. Miközben a nagypapa barackot árul a talicskájából, az életük peep-show-jában vergődő meztelen lányokat nézegeti egyszerre vidám érdeklődéssel és részvéttel teli sajnálattal, míg a háttérben turisták és munkások teszik vidáman a dolgukat. Két képe a disznóvágás egyszerre vérfagyasztó és katartikus élményét hozza, melyek láttán nem finom sültek jutnak az eszünkbe, hanem az, hogy az áldozatok mi vagyunk.
Soltis Miklós sem a felhőtlen vidámságáról híres, hiszen jól tudja, hogy az öröm előbb-utóbb ürömbe fordul, egyszer hullámlovagló szörfösök vagyunk, a következő pillanatban pedig a kihasított beleik mellett a parton fekvő óriás halak, mert a harc örök, legyen a zászló ilyen vagy olyan, béke még akkor sem lesz, ha elmenekülünk New Yorkba, és ott egy jól mutató álarc mögé bújunk.
Utcai Dávidból akár a magyar Neo Rauch is lehet, hiszen olyan őrült, álomszerű képzettársítások jelennek meg képein, amit csak egy tudatos alvajáró varázsolhat elénk. Abszolút kedvencem a képe, amelyen a Pannon-síkságon való lassú halálra ítélt kombájn váratlanul kitör bezártságából, elhúz a tengerpartra, aztán ott napozik, időnként kimerítéssel ijesztve a végtelen kékséget.
Kis Endrét a feloldhatatlan kettősségek izgatják, az ők és a mi, az itt és az ott, az élő és a holt, így nem csoda, hogy fantasztikus, két részből álló festménye egyik oldalán a tökéletes agresszivitást, erőt, kérlelhetetlenséget megtestesítő cápa alakja látható, míg a másikon a felhasított testéből kilógó belek, az értelmét vesztett szánalmas kis gépezetet. Bohócszerű önarcképei azt az üzenetet küldik: a művész nem feltétlenül király, mert akkor lehet csak az, ha tudatában van szerepének, amely játékosság nélkül nem játszható. Hisz mindannyian bohócok vagyunk, amelyek közül a legbátrabbak a művészek, a legveszélyesebbek pedig a politikusok.
Ricz Gézát ismertem meg közülük elsőnek évekkel ezelőtt, akinek a képei azóta is vissza-visszatérnek lelki szemeim elé. Amikor beléjük futottam a szabadkai Bash-házban, megdöbbentem annak láttán, miként lehet ezt a megkerülhetetlen történelmi, politikai, nemzeti, generációs, ideológia és egyéb ballasztot – amely alól, mint halálos paplan alól, esélye sincs világunknak kidugnia a fejét – szépen, kedvesen, szerethetően, kiváló minőségben elénk tárni. Géza képei lehetetlen anyagból gyúrt, mégis zseniálisan finom falatok, amelyeket akár évekig örömmel kóstolgathatunk, rágcsálhatunk, nyalogathatunk sohase unva meg őket.
Ha itt és ennyivel fejezném be, nyilván sokan azt mondanák: nos, miért nem szólunk a sok verésről, problémáról, igazságtalanságról?
Erre válaszul annyit, hogy a kiállítás létrejöttét a Vajdasági Tartományi Alap támogatta, valamint a budapesti Pepper Art Projekt, és még azok az értelmes emberek, akik nem süllyednek le a moslékosvályú vagy a bulvársajtó szintjére.
Én annak örülök, hogy az itt kiállító öt művész különös ízű magyar kultúrát hozott ide, Európát gazdagító történeteket, balkáni színeket, ifjonti erőt és élő emberi álmokat, miközben a jó öreg Temerin sem szűnik meg időközben nélkülük, hisz azért olyan hosszú, hogy újra és újra kitermelhesse magából az életerőt és a teremtő őrületet.
Fogadják őket nyitott szívvel, szeretettel!
(Elhangzott 2013. szeptember 25-én Budapesten, a Pepper Art Projekt galériában a Temerinből a világ című kiállítás megnyitóján.)
5 vajdasági fiatal festőművész kiállítása a Pepper Art Projects szervezésében
2013. szeptember 25 -október 9.
Megnyitó. 2013, szeptember 25. 18 óra
megnyitja : Dr. Máriás
helyszín, Budapest, XII., Törpe u. 8.
kurátor: Sinkó István
a résztvevők a Magyar Képzőművészeti Egyetem, ill. a Pécsi Művészeti Egyetem egykori növendékei:
Utcai Dávid, Kiss Endre, Tóth József
Soltis Miklós, Ricz Géza
A kiállításon vajdasági figuratív festők mutatják be munkáikat, reflektálva a kor és a körülmények adta helyzetükre. A mezőgazdasági lét, a nagyváros, a személyiség átváltozásai illetve a jugoszláviai háború és pusztításai egyaránt témái a figuratív festészet újabb irányaiban alkotó művészeknek. Az erős festői hang, a hagyománytisztelet és megújulás egyként jellemzi az alkotókat. A határon túli lét kifejezése, a két kultúra ( szerb és magyar ) egymásra hatása érdekes összhangot teremt az alkotók munkái között.
Bemutatkozásuk a Törpe utcai kiállító-térben a Pepper Art Projects azon szándékát is tükrözi, hogy a fiatal határon túli magyar alkotók minél nagyobb nyilvánosságot kapjanak a magyar kulturális életben.
